Molnár Péter beszámolója
Nagyjából április elején – a vírus miatt fellépő versenymentes időszak kezdetén – fogalmazódott meg bennem, hogy szükségem van egy nagyobb célra, ami miatt továbbra is motiváltan tudok edzeni. Ez a cél az Everesting teljesítése lett, ami annyit jelent, hogy 8848 méter szintkülönbséget kell kerékpároznom egy tetszőlegesen kiválasztott emelkedőn.
Felkészülésképpen tekertem pár szintesebb edzést (10x Üveghuta; 14x Fónagyság; 17x Hollóstető), amit mások megdöbbenéssel fogadtak először, de megértéssel nyugtázták mikor megtudták mi van a háttérben.
A teljesítés dátumáról két nappal a nagy nap előtt döntöttem a bizonytalan időjárás miatt. Hétfőn szóltam az egyesületünk elnökének, hogy szerdán én bizony everestingelni fogok, mert nem lesz eső. Eddig a pontig végig azt gondoltam, hogy ez a kihívás csak rólam szól: egyedül edzettem, magam gondoskodtam az edzés alatti frissítésekről, hosszas mérlegeléssel választottam ki az optimális emelkedőt, átolvastam a neten fellelhető sok-sok okosságot a témával kapcsolatban.
Azonban a hétfői bejelentésemet követően minden átfordult és egyik pillanatról a másikra azt vettem észre, hogy segítők kezdenek el körém gyűlni és vállalják át a kihívással járó terhek nagy részét.
Kalotai Norbi (der President) azon nyomban intézkedett a terület biztosításáról, hogy senkinek ne szúrja a szemét az aznapi tevékenységünk, illetve gondoskodott az esemény marketingjéről is, ami később elég hasznosnak bizonyult.
Molnár Gyuri – tesóm – eleinte ugyan őrültségnek tartotta ezt az elhatározásom, de mikor megtudta az időpontot kérdés és feltétel nélkül kezdte szervezni a eseményhez szükséges eszközök előteremtését és logisztikáját szüleimmel együttesen.
Előzetesen két fotós barátom is – Vígh Attila és Hörömpöli Tamás – felajánlotta az egész napos munkáját és fáradtságát a kísérlet megörökítésére, aminek köszönhetően teljes dokumentáció áll rendelkezésre a teljes napról.
Amikor eljött a nagy nap reggele, barátnőmmel – Fannival – a helyszínre érkezésünkkor már többen is vártak a startnál: elnök úr, tesóm, édesapám, Polonkai Laci, 2 fotósunk, Vaszkun Anita, és két bringás segítség (Dovák Dávid és Vinnai Gellért). Reggel 4:43-kor kezdtem el a 135 körből álló utazásom első etapját.
Az utazásom első részében Dávid és Gellért kísértek nem törődve a hajnali keléssel, ők nem hagyták, hogy az elejétől már a tekeréssel foglalkozzak, próbálták elterelni a gondolataimat könnyed beszélgetésekkel. Ők kettőjük visszatérő vendégek voltak, mivel reggel legalább 1,5 órát délután ismét 2 órát tekerem velük.
Az első pár kör alatt a stáb többi része felállította az alaptábort, ahol mindenféle földi jó rendelkezésemre állt a frissítéshez, csak szólnom kellett hogy mire van szükségem és mindig volt aki gondoskodott arról, hogy meg is kapjam azt.
Dávid és Gellért távozása után megjött Levi unokatesóm pár kör erejéig, ahol szendvicstartóként áldozta be magát segítve ezzel a tekerés közbeni étkezésem. Majd tiszteletét tette a futó különítmény is Berta Gabi és Tugyi Levi személyében. Bigának csak egy megjegyzése volt a tempóval kapcsolatban: „jön ki a szemem, mint a csigának”, kissé mosolyt csalva ezzel az arcomra.
Az utánpótlás is érdeklődött, így edzésüket követően Takács-Valent Márk és Mindszenti Ákos is kísért jó pár körön keresztül mutatva ezzel, hogy az edzés után sem áll le az élet, sőt… Mindeközben tesóm, édesapám, Fanni és Tomi leseperték az emelkedőn található kavicsokat és hordalékokat, ezzel veszélytelenné téve ereszkedéseimet. Egyik köröm BB is felbukkant 1-2 biztató szó erejéig, gyors munka közbeni szünetet abszolválva, következtettem erre a szerelőruha viseléséről.
Barátnőm, Fanni 9 óra körül állt be hozzám közel 4 óra folyamatos tekerést és menet közbeni frissítést vállalva magára, ami különösen motiváló volt számomra. Akkor még ő sem sejtette, hogy kicsit hosszabb lesz ez 4 óránál (a végén kiderült 6,5 órát ment velem a nap folyamán).
Testvérem, Gyuri már eddig is csatlakozott hozzám elvétve néhány körre frissítés és szellemi támogatás céljából, de délután 2 órától teljes menetfelszerelésben beállt mellém és nagyjából a végéig jött is velem innentől kezdve. Itt már a kihívás utolsó harmadánál járva kulcsfontosságú volt, hogy helyettem gondolkodtak az emberek minden féle igényemről. Ebben Gyuri és Fanni kiemelkedően jól teljesített, mivel kérés nélkül nyomták belém az ételt és italt. Gyuri jóvoltából a lehűtött dinnye elképesztően jól esett a 30 fokos melegben! Édesanyám többször is feladta a vizes törölközőt, ami hűtötte a tarkóm, Norbi pedig életmentő volt a hirtelen szerzett jégzsákkal.
Ahogy közeledtünk a kihívás végéhez arra lettem figyelmes, hogy egyre nagyobb a sor mögöttem és egyre csak csatlakoznak, egyesületünk több tagja is nyeregbe pattant, amikor a leginkább szükségem volt rá: Pázmándi Peti, Cserpák Peti, Poli, Kápi Buza Laci. Illetve felsorakozott még Nenicska Gabi, Gubancsik Peti, Juhász Gabi, Bartha Gabi, Boda Marci, Boros Gyula, Gál Erika és még többen is, csak akkortájt már nem volt olyan jó a megfigyelőképességem.
Az utolsó 1-2 órában már egy nagy szurkolótábor alakult ki a lenti fordulópontnál, ami fesztiválhangulatot kölcsönzött az eseménynek, minden egyes alkalommal, amikor elhaladtam mellettük hangos biztatásban részesítettek, ami már simán feltolt engem az emelkedő tetejéig.
A 134. kör tetején megpillantottam a várva várt számot: 8848, ezzel megvan, de a mérési pontatlanság miatt még mennem kellett egy extra kört, ezt a kört már eufórikus állapotban mentem végig. Tesóm mindenkit mögém tessékelt és kijelentette, hogy ezt én fogom vezetni végig, ez így is történt, abban a pillanatban nagyon elérzékenyültem, ahogy előre álltam, valami megindult bennem, éreztem, hogy egy hatalmas dolgot vittünk itt ma véghez. Utólag elemezve, ez az utolsó kör bizonyult a leggyorsabbnak az összes közül.
Amikor leértem az utolsó körről tesóval kéz a kézben nagyon boldog voltam. Buza Laci barátunk előzetesen felajánlott nekem egy Nepálból származó bekeretezett képet a Mt. Everestről, ha teljesítem a 8848 métert. Ezt a képet át is adta a gratulációk közepette, amit nagyon megbecsülve fogok őrizni erre a napra emlékezve.
Teljesítve a világ egyik legkeményebb kihívását boldogság töltött el, de közel sem azért voltam csak boldog, mert sikerült megcsinálnom, hanem azért, mert ennyien támogattak benne, mert ennyien bíznak bennem és ennyien áldozatot hoztak ezért a célért.
A célba érkezéskor mindenki hangosan ünnepelt, mert ünnepnap volt ez, az összetartás ünnepe.
Köszönöm mindenkinek, aki bármilyen formában támogatott, vagy részt vett ezen az eseményen, nekem ez sokat jelentett.
