Előző nap délután kiderült, hogy a szállásunk előtti “húzódás” gyakorlatilag egy konkrét hegy. A szintrajz nem sugallta, hogy túl nagy fejtörést okozna, de ez még kocsiból is combos volt Magozd-ig. Így abban a tudatban hajtottuk álomra a szemünket, hogy ezt másnap mindenképp meg kell másznunk.
De előbb, a reggeli rajtot követően lefelé próbálhattuk ki, ami kellőképpen felrázta a bagázst. Az emelkedő lábánál, a híres-neves Napóleon-hídnál elkészültek a promó-képek és neki is veselkedtünk a napi penzumnak. Kobarid-ból Zaga felé vettük az irányt, igyekezve, hogy együtt tartsuk a pelotont az úgynevezett neutrál-szakaszon. Kellemetlenül hullámos szakasszal kezdtünk majd Zaga faluból éles jobbossal vette kezdetét a nap első emelkedője, mintegy 20 kilivel a hátunk mögött. Dáviddal újra egymásra akadtunk, kis ideig Fari is velünk tartott, de aztán újfent magunkra maradtunk. Nagyon úgy festett, hogy ma ez a kettes vonat szövetséget kötött, Peti a hétvégi triatlon miatt talán demotiváltabb volt a kelleténél, így Magic Úr kereke maradt a legfőbb viszonyítási pont.
Az Uceja-i emelkedő 5 kilométeren keresztül szolgáltatott kihívást 6,5%-os meredekséggel megspékelve. Váltott vezetéssel, de kellően kellemetlen tempóban abszolváltuk egymás kölcsönös megelégedésére (Strava 71./1698.). Egy rövid, de kivételesen jó fűzésű kanyarokkal tarkított lejtmenetet követően az uccea-i kereszteződésben előbb összevártuk a sort, majd balra haladva jött az emelkedő második fele, a Passo Tanamea: 4,5 km – az előzőhöz képest egy százalékponttal lankásabb terepen.
Az egyik legjobban eső mászása volt ez a hetemnek, lazán tudtam forgatni – az ilyen meredkségű hegyek voltak azok, ahol nemcsak követni tudtam Dávidot, de abszolút pariban is voltunk (Strava: 47./598.) A Strava adatokból is láthatóan már jóval csendesebb, eldugottabb vidék volt ez, közeledve az olasz határhoz. Egy-két autóst leszámítva egy lélekkel sem találkoztunk.
A lejtmenet nélkülözött minden izgalmat, nyakatekert kanyart – szinte végig 60-nal gurultunk. Pihentető és egyben üdítő lezárása volt a szlovén szakasznak.
Itt következett egy igazi sikkes “divat-fotózás” – Vígh Ati beült a Mercedes kisbuszunk csomagterébe, felnyitott hátsóajtóval – min tha stréherezni készülnénk, és onnan lőtte az “évszázad” fotóit a macskakővel kirakott alagútban. Pikáns pár perc volt, azt hiszem mindenki mája “libásra” hízott.
Innen persze nem volt megállás, sorra jöttek az újabb húzódások – ezúttal Pradielis-ből kanyargott kígyóként az út Monteapertáig. Az út egészen “Bükk-ös” hangulatot árasztott és bár, Tivadar ezúttal szívósan, makacsul ragaszkodott a Dupla-Dave szerelvényhez, a végére újfent kettecskén maradtunk. Mi, meg a rólunk ömlő izzadság… (strava: 86./669.)
Túl voltunk az első három meredeken egy második és két harmadik kategóriás kaptató formájában.
Egy előzetesen nyugisabbnak szánt szakasz következett. Annyira élvezetes lejtmenet kezdődött Monteapertából, amelyet vétek lett volna nem kiélvezni. Ennek hála a Nimis-ig tartó 14 km-t közel nyélen tettük meg, melynek végén a síkabb utolsó etapon triatlonistánk, Macskarudi szélárnyékában csapatidőfutamoztunk egy kellemeset. Ezen a ponton kissé szétesett a HOTE-vonat, egy kis elkeveredésnek hála a csapat hátsó fele már árkon-bokron túljárt, mire mi erre rájöttünk. Sebaj, Attimis-ben újra összekovácsolódtunk és lélekben is felkészülhettünk a nap csúcshegyére, a Passo Porzus-ra, mely sokaknak ismerős lehet a 2016-os Giro d’Italiáról. Itt támadott egy kiadósat Vincenzo Nibali, Amador pedig ezen a napon vette le Jungelsről a maglia rosa-t. A szakasz Mikel Nievé-é lett. A vidék nem véletlenül bővelkedik hegyi kihívásokban, ennek egyike volt a csodás panorámától körülvett, keskeny, vadregényes Porzus. Maga az emelkedő 10 kilométer hosszú, átlagban 6%-os és közel 900 méteres magasságig, a hegytetőn nyújtózkodó Subit városkán át vezet.
19 visszafordító kanyarral tűzdelt meredek várt ránk, melynek aljában a tűző nap sugaraival együtt esett ránk egy párpercnyi égi áldás. Pont annyira, hogy meg ne ázzunk, de frissítőleg hasson.
Lendületes felfelé volt 15-18 km/h-val tudtunk haladni elől – de jellemzően nem alakultak ki túl nagy különbségek a csoportban, igazi meredekek nem szabdálták a mászást. Itt újra létszámellenőrzésen estünk át, befrissítettünk a kocsiból, majd egy rövidke mászást letudva újra lendületes, szűk, kanyargós lejtemenetet abszolváltunk. Canebolánál pedig újra a szlovén határ felé vettük az irányt. Jellemző volt a héten a lejtőzésünkre, hogy rendre értünk el top10-es Strava eredményeket, itt sem volt ez másként. Robidisce felé „nyargalva” a HOTE-ból heten is a legjobbak között zártunk, nekem második hely kanyarodott ki több mint 600 mért időből. Azért ez zsivány!
😀
90 kilométer volt a lábunkban ekkor, és még jött a meredek, Montefosca-i emelkedő. A 10 % feletti részeket tartogató, rossz minődégű, recegős út darabokra robantotta a fáradt csapatot. Talán a legnehezebb húzódás volt a nap során, ahol még a maradék erőnket kicsikarhattuk magunkból. Dáviddal, KisMóval megint alaposan megizzasztottuk egymást a saját KOM-jainkért (Strava: 10./414.) Hiába volt jóval rövidebb hegy mint az előzőek, a negyedik legjobb Hotés, Gyuri már 2 percet kapott az élen álló triótól.
Ellenben a lejtmentben eljött Yeti ideje, talán életünk egyik legjobb DH-ja volt (bár ő mindannyiunkat faképnél hagyott) – az útvonalat illetően biztosan. Elképesztően kacskaringós, félelmetesen keskeny út várt ránk Logjéig – mint egy erdei Poggio, csak 3x hosszabb. Szabályosan elfáradtunk, mire a völgy aljába lezuhantunk (Strava: 19./423.). Én mindössze egy perccel maradtam el a KOM-tól, viszont Gyuri kb. ennyit vert ránk, kár, hogy lemerült a Bryton-ja…
A hátralévő 18 kili gyakorlatilag sík volt, ránk is fért a lazítás, a team már valósággal csak kóválygott. Jól jött a kobarid-i Mercator és a „bejégkrémezés”, meg az ananászos Laskó… próbáljátok ki, 0%-os, de amúgy 100%-os.
Hazáig hiába várt még ránk a dreznicai emelkedő a maga 4km-ével és 7%-ával, motiváció híján már csak a teljesítés maradt, meg Fari gyümölcsös söre, aminél kevés dolog esett még jobban életemben… legalábbis a második hajtű után elfogyasztva ezt éreztem.
Szóval ez kínszenvedés volt, nem úgy a hazáig vezető 3 kili lejtmenet, ahol megint elcsíptem egy abszolút második helyet, miután ide-oda kínáltuk egymást a haza, vagyis inkább a pasta party-hoz vezető úton.
Folyt. köv.