TRANSZBÜKKI ÁTKELÉS 2.0

Egyesületünk tagjai, szokásos vasárnapi hagyományukat megtörve nem országúti kerékpár nyergébe pattantak, hanem MTB-re és nekiveselkedett az évi rendszeres TranszBükk körnek. A tavalyi jól bevált gyakorlat, a kihívás és a jó társaság hamar összehozta a bandát. Magicz Dávid szervezésében összesen tizenhatan (?) verődtünk össze a tapolcai találkozóhelyen – köztük fiúk-lányok, a DVTK fiatal reménységei és vadkeleti barataink Nyíregyről, az újsütetű Tirpák SE bringásai Farkas Atti vezetésével.

Szerencsére ragyogó napsütés, kellemes idő fogadott már reggel kilenckor, ami garanciának tűnt egy remek tekeréshez – szigorúan mindenki számára fogyasztható tempó mellett.

Utunk Tapolcáról Szederbokor felé vezetett. Az első kisebb-nagyobb mászásokkal értük el a mezőt, ahol csatlakozott hozzánk az elnöki delegáció Norbival és Buza Lacival. A folytatásban dózeren jutottunk el a bükkszenti kereszthez, itt bevártuk egymást és együttesen kerestük fel a falu legjobb büfését ki gyümölcsös sör, ki palacsinta, melegszendvics végett.

Kalandos hullámvasút rázta fel bennünk a megemésztetlen elemózsiát, melynek során érintettük a Lófő-tisztást, Ilona-házat a Hór völgyébe jutva. Innen kapaszkodtunk fel a túránk egyik legszebb panorámáját nyújtó Ódorvárhoz. Ahol végre Fari is felengedhette a drónját, páratlan képeket készítve a magasból.

A kellő mennyiségű savanyú gumicukor elfogyasztása után már főleg lefelé vettük az irányt, pár kisebb falat leszámítva, melynek során trükkös egynyomos DH-n keresztül zuhantunk le a felsőtárkányi tóhoz. Sajnos, Laci bá ebéd helyett “perecet” rendelt, de a kis pityputty után gond nélkül visszaült (szinte már rögtön az ebédlő asztalhoz). A tó partján lévő büfésnél jól “betócsniztunk, becitromossöröztünk”, jobb sorsú szabolcsi kollégáink az út túloldalán lévő étteremben tették ugyanezt.

Egyórás pihenő után újra a hegyek felé fordultunk a Bükk maratonról ismerős szakaszokkal. Főleg dózeren, szinte mind együtt, jó tempóban teljesítettük az első néhány kilit – bár a szalonna-hagyma-tejföl kombó erősen teljesített odabent…

A kajakómát az egyre meredekebb mászás feledtette. Itt egyre inkább az volt az érzésünk, a klasszikussal élve: hogy még nem tévedtünk el, de már nem tudjuk hol vagyunk. Toldi-kapu környékén elvesztettük a “szagot” és jobb híján kalandtúrába átcsapva vállunkra vettük a bringát, toronyiránt utat keresve.

A 15 perces intetmezzo végén megtaláltuk a Tar-kőre vezető utat. Még egy kis szuszogást abszolválva elértük túránk legmagasabb közel 900 méteres pontját is. Itt már nagyban íródott a vészforgatókönyv, délután négy is elmúlt már, de még sehol sem voltunk. 😀

Zsidó-réten aztán jött a dráma, ami atomjaira robbantotta a kompániánkat. A Gyurin ülő évtizedes átok ezúttal a hátsó váltóját szakította le – nagyban megnehezítve a tovább haladásunkat. A csapat nagyját tovább küldtük, mi páran meg igyekeztünk megreparálni a Yetit. A cél, hogy ideig-óráig egysebist csináljunk belőle nem igazán sikerült. Beragadt a lánc, nem forgott tovább. Summa summárum, innen Lillafüredig támogattuk Gyurit. Gabival, Dáviddal felváltva toltuk, taszigáltuk a sík vagy emelkedős részeken. Lejtmenetben pedig szimplán nem fékezett Gyuri, hogy haladjunk.

Bár a nagy csapat a végére feloszlott, de zseniális jó napot töltöttünk együtt. Kb. 100-110 km került a lábakba nagyjából 2000 m szintkülönbséget is hozzácsapva. Megérte. Még ilyeneket!

Nézzétek meg Fari videóját a túránkról:

HOTE edzőtábor Júlia-Alpok 4. nap

A Monte Zoncolan.

Mint Lhásza, a tibeti spiritualitás központja. Útra kelsz, idő, amíg eléred, idő, amíg kellően megváltozol, idő, amíg megtanulod… Vannak helyek, amiket átjár valami különleges, néma eufória. Mint egy zarándoklat, ahol végig kell menned a kijelölt úton, minden méterét meg kell ízlelned, meg kell értened, csak úgy lényegülhetsz át a legvégén, az út végén. Csak akkor vár rád valami elmondhatatlan. Tényleg ilyen a Zoncolan, ez akkor, ott odafent tetőtől-talpig átjárt. Amilyen zord volt, annyira éreztem az otthonomnak is. Sok hegyen jártam már, de szinte csak ez mart így a szívbe, torokszorítóan…

HOTE edzőtábor Júlia-Alpok 3. nap

HOTE edzőtábor, június 12. Volt egyszer egy harmadik nap.

Vízválasztó sok szempontból. Egyfelől holnap másszuk a Zoncolan-t, másfelől a puding próbája ugyebár az evés, így igazán gyilkos szintrajz várt ránk – a hét legtöbb kilométerét (135,5) és legtöbb szintemelkedését (2815 m) tartogató etap A Predillel, a Neveával és a Sella Carnizzával. “Félhorror”.

HOTE edzőtábor a Júlia-Alpokban 2. nap

A második napról már tudtam, hogy a kedvencem lesz. Az útvonal tervezgetése közben különösen “beleszerettem” már hónapokkal ezelőtt (elég volt egy kis Strava elemezgetés és Google Earth barangolás) – pedig sok mindent nélkülözött, amit egy vérbeli Alpokbéli országútizás megkövetel. Nem voltak igazi nagy hegyek, nem mentünk a tengerszint feletti 1 000 méter fölé és nem fenyegettek tízensok százalékos rámpák, legalábbis nem annyi, amennyi szokásos. Ellenben volt benne 130 km össztáv, circa 2700 méter szintkülönbség, nagyjából 110 darab (!!!) hajtűkanyar és rengeteg, rengeteg sok hegy – aki szerint ez nem vérbeli “hegyiszakasz”, az hazudik. Ha egy mód van rá, látogassatok el ide, próbáljátok ki, mert igazán maradandó élményt szolgáltat az etap – megerősítésképpen összesen 8 “kategorizált” emelkedő várt ránk, szép egyenletesen elosztva a térképen.

HOTE edzőtábor a Júlia-Alpokban

423.87 km, 9 938 m szintemelkedés, 18 óra edzésidő a négy nap során.
Kívánni is nehéz lenne szebbet, jobbat. Mivel a következő napokban a résztvevők (12-en voltunk!) egyre-másra bedobják majd a közösbe a saját perspektívájukon át leírásaikat, én is inkább csak a legfontosabb pillanatokra szorítkoznék, abból is akad elég.
Először is, hogy ez az edzőtábor ilyen minőségben létrejöhessen számos kiváló ember, támogató, sportbarát közreműködésére volt szükségünk. Elkészültek az új mezeink a Gesu bikewear révén – a Cycling People (Balázs Józsi) és a Lukács Autó finanszírozásában.