HOTE edzőtábor Júlia-Alpok 3. nap

A reggelizőasztalnál hamar kiderült, hogy a csapat foghíjasan vág neki a mai kihívásnak, két tagunk is bemondta az unalmast és a Zoncolan előtt inkább a pihenésre, regenerálódásra szánták az időt. Maradtunk nyolcan nyeregben, ketten meg a kísérő Vito-ban. A már jól megszokott dreznicai lejtőzés után Bovec felé vettük az irányt.
Némi téves útkijelölés miatt (“Menjünk kevésbé forgalmas úton!”) két kilit mélykavicsos murván tette meg a csapat fele, a másik részünknek volt annyi esze, hogy visszaforduljon az úton, a jártért cserébe. Na, én nem ebben a brigádban mentem. 🙂 Puffogtam is magamban bőszen, miközben toltam a verdát a köves buckákon…A rövid kis intermezzo-t magunk mögött hagyva várt ránk 20 kili hullámvasút át Zagán, majd Bovecen 400 méterről 600 méter fölé jutva egészen a Passo del Predil lábáig. Javarészt együtt mozogtunk, bár érződött, hogy a harmadik nap reggelén már mindenki más ütemben veszi fel az üzemi hőfokot.
Én meglehetősen frissnek éreztem magam, úgyhogy, amint nehezebb terepre értünk: mentem. Peti és Dávid kissé lemaradtak, úgyhogy ideje volt beleülni a saját tempóba.A Predilt első nap már megcsináltuk, úgyhogy tudtuk mi vár ránk. A meredekre érve megkaptam a nyakamba Dávidot, aki apránként, de kérlelhetetlenül felért. A 10%-os részeket is tartalmazó első részen elkezdtünk nagyon haladni. Talán először volt olyan érzésem az elmúlt napok során, hogy nem együtt edzünk, hanem versenyzünk is, Egy széles hajtűkanyarban Mr. Magic ritmust váltott és rögtön kiosztott nekem vagy 5-6 mp-t, de ebben a hegyben volt valami, amire ráéreztem. Sziszifuszi munkával, saját tempóval ugyan, de felértem és jobbnak láttam, hogyha előre is állok, azon melegében. Haladtunk. Hátul egy Speci-s fazon tűnt fel, akivel még a völgyben találkoztunk. Na, azt érezhetően nem akartuk, hogy felérjen, úgyhogy nem engedtünk ki, ő meg kicsit meg is macskásodott (a Mangartra ment, úgyhogy szerintem ő sem bánta :D). Mi meg toltuk tovább a szekeret fel a hágóig, ahol maradt erő kis sprintféleségre is – a hét egyik legtip-topabb mászása volt ez. Ami a Strava dolgát illeti: a Predil race szegmensen (10 km, 6%) 84. helyet értem el 1 722 időből 37:44 perccel, ami 7 perccel gyengébb Roglictól, öttel Marko Kumptól – azért ez vállalható. Tesszük ki a kirakatba (a három legjobb magyar idő HOTE-s 😀 )! Ráadásul kerek egy perccel gyorsabban abszolváltam a hegyet, mint hétfőn – szóval a regeneráció rendben van.
Jó pár percbe telt, mire mindenki felért. Sótabletta és muffin-kör után jött egy csendesebb szakasz két-három kili lejtmenet a Predil-tóhoz, majd a kéklő tengerszem jobb partján elindultunk fel a Selle Nevea-ra. Kezdetben 1-2%-os meredekség mellett vezetett az út, az utolsó kétezer méterre begorombult. Ismét csak ketten maradtunk Dáviddal. Együtt értük el az 1190 méteren fekvő síparadicsomot (Strava 147./1405.)
Amit a hegyek egyik kezükkel elvettek, azt a másikkal visszaadták – Chiusafortéig 18 kilométer hosszú lejtmenet vezetett. Nagyon baró DH volt, ment a GoPro-zás dögivel, amit csak egy rövid, útépítés körüli “ezmegaz” zavart meg. A völgyben, Chiusaforte-ban jöhetett egy kis megérdemelt szieszta. Találtunk egy remek kis bisztrót az Alpok-Adria kerékpárút (Salzburgtól Grado-ig tekereg át az Alpokon) mentén. Az egykori vasútvonalat követő bringás-sztráda egyik állomása volt ez, stílszerűen egy állomásépületből átalakítva. Egy radler, egy vajmentes szendvics és egy hamisítatlan italiano espresso elfogyasztását követően vettük újra a nyakunkba a vidéket – Resiuttáig végig a radwegen. Mondanom sem kell tükörsima úton, kivilágított alagutakon (!) keresztül. TT üzemmódban jutottunk el az újabb útkereszteződésig, mely a Sella Carnizza pokoli emelkedője felé vezetett. Itt újabb vezéráldozatot hoztunk, ezúttal Gyuri térde mondta be az unalmast, kénytelen-kelletlen beszállt a seprűskocsiba…:/
A Carnizza aljáig újra haladósra vettük a figurát, így mindössze négyen maradtunk együtt (Dávid, KisMó, Tivi, meg én), mikor is a hegy úgy istenesen összeráncolta a szemöldökét. A Sella Carnizzáról tudni érdemes, hogy meglehetősen kevesen ismerik vagy inkább elkerülik, aki pedig megismerte, el szeretné felejteni (Igaz Tivi? 😀 ). Rövidnek mondanám, de rémesen hosszú belülről. 6,8 kilométer, mely 712 méter szintemelkedést tartalmaz, ergo príma 10%-os átlagú (14-16%-os részekkel tarkítva), kifejezetten rossz, klasszikusan recegős útminőség mellett. Ahogy elkezdődött, a kis kvartettünk rögtön atomjaira hullott, hamar elvesztettem a kontaktot Petivel és Dáviddal. Itt ma csak egy jó szólóra futotta. Helyenként azt éreztem rám dől a hegy, az áttételeket hiába kerestem, nem maradt egy sem szabadon. 🙂 
Végeláthatatlan mászásba torkollott a hátralévő sok-sok perc, aztán valahogy csak-csak feltűnt Norbi-Gyuri és Ati tomboló hármasa, majd 150 méter és még pár keserves rámpa után Peti, Dávid és a hágót jelölő tábla is. Vége volt és végem volt.
Brutality. Fatal error.
Minden felérőt a győztest megillető ujjongás fogadott. Ezért mindenki zsírból megdolgozott. Tivi érezhetően megorrolt rám, amiért a Zoncolan előtt ilyen rettenetet tettem az útba, hiába győzködtem, hogy az izmok emlékezni fognak erre a terhelésre holnap és segítenek majd… “Emlékező-izomzat, Tivi!?” 😀 😀 😀 
Mindenki rendben felért azért, a lejtmenetet pedig Mister DH Gyuri sem hagyhatta ki, úgyhogy újra teljes létszámban gurultunk alá Ucceának. Az út minden korábbinál keskenyebb és ennél fogva veszélyesebb is volt, de azért rettegés helyett inkább élveztük (Gyuri abszolút második, én hetedik, Peti nyolcadik lett a szegmensen…).
Hazáig már csak néhány rövidebb mászás maradt, meg némi erőfitoktatás itt-ott. Az igazság krónikájához hozzátartozik, hogy mikor Dáviddal épp a maradékot préseltük ki nyélen magunkból a síkon, elzúgott mellettünk Gubi maga elé “hegesztve” egy Mercedes Vito-t… Na, erre eléggé berágtunk. Kobaridig ing-gatya volt mérgünkben. 🙂 A városban még összefutottunk a két szabadnaposunkkal: Pásztor és Pázmándi Peti urakkal, akik az étterem teraszáról pizza szegélyekkel kínáltak, amit persze örömmel elfogadtunk. Ezután a Mercatorban megittunk egy jéghideg doboz ananászos Lasko-t és elhatároztuk, hogy a hazavezető dreznicai emelkedőt a lehető leglassabban abszolváljuk, csak úgy muszájból. Pázmándi Peti nagy napja volt, gyakorlatilag a kerekén cipelt fel minket. Ilyen elő-utó jelekkel feszültünk rá a Zoncolanra…