HOTE edzőtábor Júlia-Alpok 4. nap

De most tényleg, tudom tök nyál meg minden, de ott nem tűnt így – az maga volt az élet. Nyersen, tisztán, szárazon. Imádtam, mindenemet átjárta.
A negyedik napon autóba ültünk, hogy kétórányi utazást követően Ovaro-ban felállíthassuk ideiglenes alaptáborunkat. Kis város, talán inkább falu Friuli-Venezia Giulia régióban – szinte semmi sem különbözteti meg a többi, „szokványos” észak-olasz településtől. Szinte. Merthogy ez a közel kétezer fős városka a kiindulópontja Európa egyik legnehezebb, legkegyetlenebb hegyi szerpentinjének, a Monte Zoncolannak. A Giro d’Italia ikonikus emelkedője ez, mely olyan bringásokat tett halhatatlanná az elmúlt években, mint Chris Froome, Gilberto Simoni, Ivan Basso, Mick Rogers vagy Igor Anton. Tette ezt úgy, hogy a históriás könyvek mindössze hat alkalommal említik befutó helyszíneként, mindannyiszor a kétezres években.
Egy lapon manapság csak az Alto de l’Angliru-val emlegetik, szóval a startvonalnál állva mindössze egy szükségletünk volt, pontosabban kettő, ahogy Dumb Christmas mondta: „Ray Finkle-t keresem, meg egy tiszta alsógatyát!”. A nagy napra egyébként maximális létszámmal indultunk csúcsot támadni, a tegnapi pihenők újra nyeregbe pattantak, ráadásul El Presidente Kalotai Norbert is a csapattal tartott két keréken. 
Körülbelül 500 méternyi bemelegítést követően ráfordultunk „az” útra. Széles, boltíves kapu fogadott minket, terjedelmes felirattal: Benvenuto Monte Zoncolan! Hát, elkezdődött. Sokat nem teketóriáztam, mivel tegnap is működött a saját tempó, most is beleálltam, pont ahogy jól esik – gondoltam. Gubit kikerülve hamar elnyúltam a többiektől, tettem mindezt úgy, hogy majdnem pontosan tudtam mi vár rám. 2007-ben Simoni második győzelmekor jártam itt, aznap magyar bajnoki mezben szökésben volt Bodrogi Laci is. Ovaro után 9%-os kilométerrel csalogat és üdvözöl a hegy, majd elérve Liariis-t, kisimul az út és ad egy szerfölött kesernyés mézesmadzagot a szádba. A faluból éles balos vezet ki és BAMM! arcodba tapos az igazi, a hamisítatlan és (k)egyetlen MONTE ZONCOLAN. Mint egy fal, emelkedik előtted a hegyek istene. A számok kedvelőinek: a következő 1,5 kili 12%-os meredekségű volt. Egyik pillanatról a másikra felért a nyakamra két üldözőm, Peti és Dávid. Ahogy begorombult a Madonna, úgy vettem vissza én is, bízva benne, hogyha nem „piroszónázom” el a dolgot, egyenletesen felérhetek. Mivel ezen a szakaszon nyüzsögtek a 19 meg 17%-ok, gyakorlatilag vigyázba állt a lábam – spórolás ide vagy oda. Az élen álló duó szempillantás alatt egérutat nyert, könnyes búcsúval vettem tudomásul, hogy a csata eddig tartott. Magamra maradtam.
Egy ilyen hegyen a kisördög szinte végig sutyorog a füledbe: „Állj meg!”, „Tedd egy kicsit le a lábad!”… stb. Na, talán ezt a fajta tartást a legnehezebb megőrizni. Átkozottul nehéz volt a haladás, szinte vágtam a centiket, a hajtásom holtjátéka másodperc hosszúságúnak tűnt, az idő megállt. Dübörgött a halántékomon az ér, a bringa recsegett-ropogott, miközben izzadságcseppek százai hagyták el a testemet. Küzdöttem, hogy legalább 8 km/h-t mutasson a kijelzőm.
Petiéket már jó ideje nem láttam. Mögöttem is csak az ördögszekerek cikáztak max. Aztán valami történt… velem. Túlzás lenne azt mondani, hogy ritmusra leltem, mert szerintem 10 km/h alatt ilyen nem létezik, de mégiscsak el kezdtem élvezni a feladatot az őrület határán.  Egy sima, egy fordított. Először csináltam 3-4 lendületes halszálkát, majd kiálltam a nyeregből 5-10 mp-re, visszaültem és nyílegyenesen vonszoltam magam erőből, majd kezdtem az egészet elölről. Szimfóniának lóf***sz volt (Bocsi  ), de mégiscsak zúzott a rock and roll. (A miheztartás végett, stabil kis 8 perces kiliket abszolváltam…).
Magam sem akartam hinni a szememnek, de egyszer csak újra láttam Petit és Dávidot. Mivaaan? Ez volt az a pont, ahol észnél kellett lenni. Lehajtottam a fejem és igyekeztem nem azzal foglalkozni, hogy őket érjem utol, hanem, hogy a ritmusomat állandósítsam. Sikerült. Kínkeserves méterek során át lopóztam egyre közelebb és közelebb a két legnagyobb „hegyi kutyához”. Elkezdtem módfelett élvezni a mai kerékpáros elfoglaltságot. Vamos, vamos arriba!
Közben meg csak-csak értünk utol „utasokat” full Dura Ace-szel, a kétségbeeséssel dacolva kínlódták magukat fölfelé – ezt jó ilyenkor látni. Van, akinek jobban fáj – a vas meg úgyis mindegy, ki alatt mi van? – tejsav bá erősebb tényező minden másnál. Ahogy így lamentáltam, igyekezve a lehető legösszeszedettebben kerékpározni, felértem. Olyan egy perc körüli hátrányom lehetett, amit üggyel-bajjal fájdalmas kiliket magam után hagyva bedaráltam. Az utolsó löket Vígh Ati volt, aki a fotók készítése közepette bemondta az okosságot: „Már csak 15 másodperc!” Bár, szerintem akkor még több lehetett azért, mégis csak elhittem, elhajítottam mindent, ami nem kellett: szemüveg, kulacs és beleakaszkodtam a kivetett vasmacska végébe.
Amint célt értem és konstatáltam, hogy kedves barátaim kicsit meg-meglepődnek a megérkezésemen, már mentem is előre, hogy a ritmust fenntartsam, itt már megpihenni úgy sem lehet, meg minek is. A kis szólózásom, azért nem múlt el nyomtalanul. Dávid kapva-kapott az alkalmon, hogy megrázza magát. A „cingár” újra megiramodott, leszakított engem, én meg a kölcsönös adok-kapokban Petit. Saját zsír jött mindenkinél, meg persze újabb ordenáré meredek falak. Az utolsó két kilométerét a Zoncolannak egy őrjítően jóleső 3-4%-os résszel kezdtük meg, ekkor már 50 perce gyűrtük a hegyet. Na, persze nem sokáig örömködhettem, egy leheletnyi lejtmenetet (!) követően újra 15%-os fallal csapott pofán őméltósága. Lakonikus nyugalommal vettem tudomásul a széljárás kedvezőtlen alakulását, mikor is feltűntek a Zoncolan emblematikus alagútjai. Összesen három, keskeny, de kivilágított „vájat” a hegyben. Odabent hűvösebb volt, a kerék felverte az úton csordogáló patakocskák hűs vízét s bár meredek volt, mégsem tűnt igazán annak. Ez már a híd volt, ami a másik partra vezet.
A fény erősen sütött a szemembe a túlvégen. Már látszott a tető, az utolsó szakasz, ahol a Giro befutójakor emberek ezrei lepik el az út mentét, a meredek hegyoldalt. Még három hajtű meg 300 méternyi tizenszázalék választott el Gilbert Simoni fotójától. Egyszercsak ujjongó emberek hangja ütötte meg a fülem, a nevemet harsogták (!?). Mi történik? – kérdeztem magamtól. „Vai David, vai!!!” – szólt olaszul a gyámolítás ismeretlen emberektől. Fantasztikus volt, torokszorító. Bár, Peti látótávolságban érkezett, mégis úgy éreztem repülök, magától megy a bringa. Már csak pár hajtás és fent vagyok. A legendás utolsó kanyarban kiálltam a nyeregből és tiszta erővel sprintelve rúgtam be magam a „célba”. Ott voltunk a világ tetején, az Olümposzon! Kisvártatva Peti is felért, egymás karjába vetettük magunkat. Öleltük, szorítottuk egymást – hogy is írta Gilette? „Ha meleg férfi ölelésre vágysz légy… (a Zoncolanon, 2019. 06. 13-án 12:54-kor).” 😀 Aztán ránk vetette magát Dávid is, kicsi a rakásban nevettünk, sírtunk vagy ordítottunk, ki tudja már? Őrült pillanat volt, felejthetetlen.
55 percre és 36 másodpercre volt szükségem, hogy teljesítsem a Zoncolan 7,5 kilométeres 1 018 méteres szintkülönbséget tartalmazó hegyóriását, mely 1 716 méter magasan engedélyezte a megpihenést. Ezzel 5 118 Strava idő közül az 526.-on zártam. Ebben az évben az abszolút 18. helyet (!) szereztem meg rajta (mindössze 5 percet kapva az egykori világbajnok Alessandro Ballan-tól) – Dávid a 11.-et, Peti a 19.-et. Azért ez nagy pacsi.
Az örökranglistán Thibaut Pinot áll az élen a tavalyi Giro-n repesztett idejével, mely 35 percnél alig valamivel több (!!!) – ennek eléréséhez 12,9 km/h-s átlag szükségeltetett (talán ennél semmi sem magyarázza jobban mennyire nehéz hegy a Zoncolan). Még egyszer írom 12,9 km/h.
Szép sorban ért fel a csapat apraja-nagyja: Gyuri (a nagy harcos), Tivadar (aki ezen a napon megtanulta és megköszönte, hogy az emlékező izmok igenis léteznek), Tesó (mekkorát harcolt az egykor verhetetlen hegyi fenegyerek, te jóég), Fari („mesterem ki megtanítja, hogy mindig is bennem volt és lesz is a karizma”-PM) Gubi (Mr. Vigyor – bármi is van), Pásztor Peti (a szótlan lokomotív), Pázmándi Peti (aki talán a legtöbbet tanulta alázatból, kerékpározásból egyaránt) és az elnök úr is, Norbi, Mr. HOTE. Nagy flash volt mindenkinek, szem nem maradt szárazon. Azok a pacsik, ölelések asszem örökre bevésődtek mindenkinek. A HOTE csapatépítése sikeres volt, a csapat valóban megépült, eggyé lett.
Említettem nektek az éljenző olaszokat. Nos, ők voltak a Pendenza Pericolosa. Egy csak kerékpárosokra fókuszáló kis talján hotel legénysége – Emiliano Cantagallo vezetésével. Akinek a beceneve szerényen csak Mr. Zoncolan. Ezen a napon mászta meg 88. alkalommal A hegyet élete során, neve már egybecseng az emelkedővel. Kerékpáros szállóvendégeik százait kísérték már el az Alpok legszebb vagy épp legbrutálisabb emelkedőire fiával és feleségével, Esmeraldával. Hát, ők adták meg nekünk azt a földöntúli tiszteletet, elismerést, melyhez foghatót ritkán kap az ember. Azt hiszem még lesz közünk egymáshoz az elkövetkezendő években.
Ha már felmentünk, onnan le is kellett jönnünk, még pedig a hegy túloldalán – az sem volt különösképpen lankás. A lejtmenet első felében olyan meredek részeken kellett jó féktávot venni 60-70 km/h-ról, hogy azt hittem elkopott a fékem. Nem nagyon értettem, de a többiek is meggyűlt a bajuk ezzel, mint később kiderült. A hosszabb alsó rész Sutrión át Cervicento-ig már a klasszikus lejtőket idézte. Hosszú egyenesek, széles visszafordítók, nagy átlagsebesség. Vonatunk egyre-másra érte utol a túramotorosokat, volt tempó.
Síkra érve befrissítettünk és Cervicento-tól újra a hegyek felé vettük az irányt. A célunk a szintén grandiózus Monte Crostis megmászása volt, majd’ 2000 méter magasan, amihez a Ravascletto-ba vezető Passo Valcalda-n át vezetett az út. Akkor még nem tudtuk, hogy hamarosan véget ér a heti bringás kaland. A Valcalda-t még kellőképpen megnyomtuk, begyűjtve a maradék hegyi pontokat, majd Tualis-tól indulhatott (volna) a mászás a Crostis-ra. Csakhogy földcsuszamlás és fakitermelés miatt az utat lezárták. Kis fejvakarás után úgy döntöttünk, megpróbáljuk a másik végéről a dolgot, ám a Della Vette panoráma út keleti, Ravascletto felőli vége is „strada chiusa” állapotban volt. Akkor itt a vége? – gondoltuk. Hát, majdnem. Úgy döntöttünk, hogy nem keresünk újabb hegyet, a Zoncolan megfelelő koronát helyezett a hetünkre, helyette ugyanakkor Magicz Dave kérésére (is) elhatároztuk, hogy nyélen „Bas***ssuk!” hazáig – bocsi, de idézni csak pontosan illik.  A Valcalda-ról prémium minőségű DH vezetett a völgybe, őrült gyors kanyarokkal, nem is tétováztunk sokat, nekigyűrkőztünk. Talán ez volt az a lejtőzés, ami során a legfelszabadultabban tudtam engedni neki, elsőként értem le, aztán persze hamar nyakamba kaptam Farit, Gyurit, KisMo-t, Dávidot, Gubit – akikkel még nyomtunk egy erős csapat üldözésest, a kocsinkig darabokra szaggatva a sort.
Így tettünk pontot egy csodálatos hétre, megannyi élményre, kerékpáros munkára. Minden a legtökéletesebben alakult. Az ovaro-i pizza és sör csak hab volt a tortán, amit otthon még egy bő pastázással nyakon öntöttünk. Innentől no comment, mert Tesó chilis pálinkája egészen más megvilágításba helyezte a továbbiakat. 😀
Kösz HOTE, kösz srácok! Folytatás következik, új kihívásokkal!