Egyesületünk tagjai, szokásos vasárnapi hagyományukat megtörve nem országúti kerékpár nyergébe pattantak, hanem MTB-re és nekiveselkedett az évi rendszeres TranszBükk körnek. A tavalyi jól bevált gyakorlat, a kihívás és a jó társaság hamar összehozta a bandát. Magicz Dávid szervezésében összesen tizenhatan (?) verődtünk össze a tapolcai találkozóhelyen – köztük fiúk-lányok, a DVTK fiatal reménységei és vadkeleti barataink Nyíregyről, az újsütetű Tirpák SE bringásai Farkas Atti vezetésével.
Szerencsére ragyogó napsütés, kellemes idő fogadott már reggel kilenckor, ami garanciának tűnt egy remek tekeréshez – szigorúan mindenki számára fogyasztható tempó mellett.
Utunk Tapolcáról Szederbokor felé vezetett. Az első kisebb-nagyobb mászásokkal értük el a mezőt, ahol csatlakozott hozzánk az elnöki delegáció Norbival és Buza Lacival. A folytatásban dózeren jutottunk el a bükkszenti kereszthez, itt bevártuk egymást és együttesen kerestük fel a falu legjobb büfését ki gyümölcsös sör, ki palacsinta, melegszendvics végett.
Kalandos hullámvasút rázta fel bennünk a megemésztetlen elemózsiát, melynek során érintettük a Lófő-tisztást, Ilona-házat a Hór völgyébe jutva. Innen kapaszkodtunk fel a túránk egyik legszebb panorámáját nyújtó Ódorvárhoz. Ahol végre Fari is felengedhette a drónját, páratlan képeket készítve a magasból.
A kellő mennyiségű savanyú gumicukor elfogyasztása után már főleg lefelé vettük az irányt, pár kisebb falat leszámítva, melynek során trükkös egynyomos DH-n keresztül zuhantunk le a felsőtárkányi tóhoz. Sajnos, Laci bá ebéd helyett “perecet” rendelt, de a kis pityputty után gond nélkül visszaült (szinte már rögtön az ebédlő asztalhoz). A tó partján lévő büfésnél jól “betócsniztunk, becitromossöröztünk”, jobb sorsú szabolcsi kollégáink az út túloldalán lévő étteremben tették ugyanezt.
Egyórás pihenő után újra a hegyek felé fordultunk a Bükk maratonról ismerős szakaszokkal. Főleg dózeren, szinte mind együtt, jó tempóban teljesítettük az első néhány kilit – bár a szalonna-hagyma-tejföl kombó erősen teljesített odabent…
A kajakómát az egyre meredekebb mászás feledtette. Itt egyre inkább az volt az érzésünk, a klasszikussal élve: hogy még nem tévedtünk el, de már nem tudjuk hol vagyunk. Toldi-kapu környékén elvesztettük a “szagot” és jobb híján kalandtúrába átcsapva vállunkra vettük a bringát, toronyiránt utat keresve.
A 15 perces intetmezzo végén megtaláltuk a Tar-kőre vezető utat. Még egy kis szuszogást abszolválva elértük túránk legmagasabb közel 900 méteres pontját is. Itt már nagyban íródott a vészforgatókönyv, délután négy is elmúlt már, de még sehol sem voltunk. 😀
Zsidó-réten aztán jött a dráma, ami atomjaira robbantotta a kompániánkat. A Gyurin ülő évtizedes átok ezúttal a hátsó váltóját szakította le – nagyban megnehezítve a tovább haladásunkat. A csapat nagyját tovább küldtük, mi páran meg igyekeztünk megreparálni a Yetit. A cél, hogy ideig-óráig egysebist csináljunk belőle nem igazán sikerült. Beragadt a lánc, nem forgott tovább. Summa summárum, innen Lillafüredig támogattuk Gyurit. Gabival, Dáviddal felváltva toltuk, taszigáltuk a sík vagy emelkedős részeken. Lejtmenetben pedig szimplán nem fékezett Gyuri, hogy haladjunk.
Bár a nagy csapat a végére feloszlott, de zseniális jó napot töltöttünk együtt. Kb. 100-110 km került a lábakba nagyjából 2000 m szintkülönbséget is hozzácsapva. Megérte. Még ilyeneket!
Nézzétek meg Fari videóját a túránkról: